Épp a függetlenség napját néztem, (mekkora ráérzés!), amikor valami azt mondatta velem, hogy egy pillanatra nyomjak egy space-t, és ugorjak fel az Index-re. Ekkor jelent meg az első cikk arról, hogy mi történik, vagy legalábbis mi látszik történni Törökországban.
Gyorsan rá is írtam, B-re, hogy mégis mi folyik odakint. Egyrészt, hogy megtudjam egyben van-e még, másrészt gondoltam, mint kint élő kultúrattasé tud adni valami használható infót. A leghasznosabb, amit megtudtam, az volt, hogy jól van. B sose volt félős, közölte, hogy „Katonai puccs. Tank. F16 Curfew. Van lisztünk. Meg sónk” Nevetve fogadtam, örültem, hogy jó kedve van a helyzet ellenére is. Vagy lehet inkább épp azért?
Az egész happening innentől kezdve, valahogy nem lépte át az ingerküszöbömet, és néztem tovább a filmet. Nem sokkal a vége után pedig már „le is verték a puccsot”. Ez megint csak fura volt, mert az ország történetében mindig is meghatározó tényező volt a katonaság, mint egy kvázi állam az államban. Meg egyáltalán ki verte le? Mivel? Ilyen hírek is keringtek, hogy a civilek fegyverezik le a katonaságot. Ezek alapján ez egy láthatóan komolyan gondolt katonai akció…
Történjék bármilyen változás, akció, megmozdulás; legyen az politikai vagy társadalmi, mindig azt kell keresni, – véleményem szerint – hogy ez kinek áll az érdekében. Ha ezt felmérjük, hamar kiderül, hogy „Nézd, ki van itt?”.
Adott egy miniszterelnök, aki meg akarja reformálni az ország politikai rendszerét és egy erős elnöki rendszert kíván kiépíteni a mostani helyett. Ezt követően megpróbálja magát elnökké megtenni, sikertelenül. Kínos. Gyakran támadás éri, amiért nyíltan vallásos egy következetesen szekuláris közel-keleti országban. Kínos. Mivel lehetne az utóbbi gondolatot egyszerűbben elhessegetni, mint megvádolni egy „iszlamista” imámot (nem tudom, milyen lehet egy nem iszlamista imám…) azzal, hogy Ő áll a puccs mögött. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy az imám polgári neve valójában Georgi Dimitrov. Az csak slussz poén, hogy az említett imám Erdoğan legnagyobb politikai támogatója volt. Mit ad isten már nem az. Azért lennének leesett állak, ha valamelyik nap lezárnák a Lánchidat, felvonulna a pár ezres magyar hadsereg és kiderülne, hogy Simicska épp puccsolja a kormányt.
Na de vissza. A parlamentben robbantás, az elnöki palotát megsorozza egy helikopter, de az elszánt puccsisták, akik földalatti katakombákban készültek évek óta erre az estére és mindent a legapróbb részletekig kidolgoztak nem tudják azt az apróságot, hogy Erdoğan épp nincs a fővárosban! Mekkora véletlen!!!44!NÉGY!
De térjünk vissza a támogatottság hiányára. A kijárási tilalmat követően Erdoğan azonnal felkérte a népet, hogy vonuljanak ki az utcára, és védjék meg a kormányt és a demokráciát! A katonasággal szemben! Fegyverekkel szemben! Civilek! És az emberek kimentek. Hát ez mekkora vállveregetés már önmagunknak kérem?! Imád minket az isten adta nép! Kimegy, lefekszik a tank-elé, tienanmen tér 2.0 béta van tesó! Biszmillah. Te meg gépfegyveres klapek a tank tetején! El lehet tolni a biciklit. Mekkora dráma. Micsoda érzelmek. Mekkora flass egy jó péntek esti party után, amikor már lefőtt az este, de még van benned egy kis polgárháborúsdi. Hát ki legyen itt az elnök, ha nem az akiért még a tankot is megállítom?
Nem tudom, hogy ki írta a péntek este forgatókönyvét, de szerintem Oscart érdemelne. Egy-két lens flare kell csak és megkaptunk egy Michael Bay, J.J. Abrams, Roland Emmerich (a ma estém filmjének rendezője; Függetlenség napja, Hazafi) koktélt. Komolyan látom magam előtt ezt a képet. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy beválik-e a jó öreg színház, és eléri-e vele Erdoğan a célját.
Hiába, panem et circenses.